Hogyan tovább??

Célom: saját történetemmel szeretném felhívni mások figyelmét arra, hogy az egészségünk érdekében a megelőzés elsődleges fontosságú, még akkor is, ha sokan nem akarják tudomásul venni azt, hogy ilyen velük is, bármikor megtörténhet.

Hát így kezdődött…

Így fejeztem be az előző blogbejegyzésem…diagnózisom után, csak teltek-múltak a napok. Nekem olybá tűnt, mintha még a nap is a felhőkbe burkolódzott volna, pedig augusztus vége volt. Körülöttem zajlott az élet, de én csak árnyéka voltam önmagamnak. 2018. augusztus 28-án már az onkológián csücsültem, furi gondolatokkal a fejemben. Mit is keresek én itt?? Érdekes mód, se félelem, se idegesség nem volt bennem. Nem ijesztett, hogy rám mi vár, hiszen annyi mindent kibírtam már. Sokkal rosszabb érzés volt a férjem, az édesanyám szemébe nézni, nap mint nap, miközben még önmagam sem tudtam pontosan mi vár rám. El sem hittem, hogy ez az egész velem történik. Csak egy rossz álom és mindjárt felébredek. Egy nagyon igaz mondás kattogott a fejemben: „Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet.” Hát én közel engedtem, szerves része volt a testemnek, mint egy parazita. Belőlem élt…felzabálta a sejtjeim. Nagyon messziről hallottam az onkológus hangját. Megállapította, hogy minden esélyem meg van a gyógyulásra, mert a „kis dög” még nem tudott áttétet képezni a nyirokrendszerben. Azért a növekedésének gyorsasága, és a mérete miatt nem volt célszerű lebecsülni a kicsikét. Tudni kell, hogy 20 mm alatt, áttét nélkül általában azonnal műtétre írják ki az embert, ha egyéb befolyásoló tényező nincsen. Ha meghaladja ezt, akkor előtte kemoterápia, hogy zsugorítsák, aztán műtét. Az orvosi javaslat az volt, mivel pont határeset voltam, hogy eldönthetem, mit szeretnék. Azonnal a műtétre bólintottam. Morbid gondolatok keringtek bennem. Ha tehettem volna, és képes lettem volna rá, ott helyben kivágtam volna magamból. Akár a mellem is lekanyarítottam volna szívem szerint, csak hogy szabaduljak a „kis dög”-től. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy ne legyen már bennem és hogy egyáltalán minek is lett. Persze némán hallgattam. Úgy indultam el, hogy felírtam egy csomó kérdést, OTT jöttem rá, hogy nincsen mit kérdezni. Ez van, ezt kell szeretni, és semmi más lehetőség nincsen, végig kell csinálni. Az onkológus próbált nyugtatólag beszélni, miszerint még az is lehet, hogy a műtét után nem kell kemoterápia sem.

Sebész kollégához is aránylag gyorsan bejutottam, műtét előtt el kellett végezni pár vizsgálatot. Elküldtek teljes mellkasi-hasi-medence CT-re, hogy ellenőrizzék, véletlenül sem képezett-e áttétet egyéb szerveimben. No, az egy vicces esemény volt. Meg kellett innom 1,5 liter folyadékot a vizsgálat előtt, illetve kaptam valamilyen kontrasztanyagot. A hölgy a CT-ben azt mondta, hogy miután bekötötték, és benyomják az adagom, melegséget fogok érezni a testemben. Konkrétan azt hittem, hogy bepisiltem a vizsgálat közben, mert olyan érzés volt az a „bizonyos melegség”. Utána egy hetet végigagyaltam, de szerencsére az eredmény negatív lett. Innentől szabad volt az út a műtétre. Azt hiszem, senki nem várt még egy műtétre, úgy ahogy ÉN. Én nagyon vártam, számoltam a napokat. Hogy teljen az idő, a műtétet megelőző pár hetet azzal töltöttem, hogy újraterveztem az egész életem, hiszen nem lehetett pontosan tudni, mi lesz a nagy szövettan eredménye és mi fog még utána várni rám.

Konkrétan örömmel feküdtem be a kórházba, műtétet megelőző nap. Még pár vizsgálat, izotóp, jelölés, pontos helyzet belövés. Már csak egy fejlövés hiányzott. Barátkoztam, beszélgettem, összeismerkedtem egy hozzám hasonszőrű, csacska lánnyal, akivel legalább jókat nevettünk és így elvontuk a figyelmünket arról, ami másnap várt ránk. Hazudnék, ha azt mondanám, mindegy volt a másnap… nem volt mindegy. Legbelül mindketten tudtuk, a holnap egy új kezdet lesz. Hajnalig nem tudtam aludni, mire meg a másik oldalamra fordultam volna, hogy tényleg aludjak, jött a nővérke. Ólomlábon járt az idő, negyedikként vittek el a műtétre. Mellmegtartó műtétre készültünk, de az volt az utolsó mondatom a sebésznek, ha úgy gondolja műtét közben, hogy szükséges, vágja le az egész mellem. A műtétet teljesen jól viseltem, a „kis dög” könnyen és szépen kijött, mintha tudta volna, nincsen neki ott semmi dolga. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy már nincsen ott, mert számomra ez volt a lényeg. Így maradt meg a mellem háromnegyed része, és lett rajta egy kb. 7 centiméteres hegtetkó, amit azóta is büszkén viselek. Arra emlékeztet, hogy az élet milyen mulandó. Örülök, hogy ezt nem csak tudom, hanem értem is már. Azóta hálás vagyok minden percért, amit ezen a Földön tölthetek. Hálás vagyok mindenért, ami körül vesz, és már nem akarom a világot sem megváltani, meghagyom azt másoknak. A „kis dög” átformálta a gondolkodásom.

Hát így lett az én második születésem napja, 2018. október 12. Lassan kettő éves leszek!

error: Védett tartalom !!