Kezdetek

Célom: saját történetemmel szeretném felhívni mások figyelmét arra, hogy az egészségünk érdekében a megelőzés elsődleges fontosságú, még akkor is, ha sokan nem akarják tudomásul venni azt, hogy ilyen velük is, bármikor megtörténhet.

Az én történetem sokkal korábban kezdődött, mint maga a daganat kialakult volna. Talán ennek volt köszönhető, hogy már nagyon az elején el lett kapva. 2015-től egy másik betegségem miatt speciális terápiát kaptam, így havi rendszerességgel vérvételem volt. 2017 októbertől folyamatosan magas volt a fehérvérsejt számom, ezért 2018 áprilisban elküldtek hematológiai kivizsgálásra. Ez egy bődületes tortúra volt a számomra. Hosszú hetekbe teltek a különböző időpontok és eredmények kivárása. Egyszer eltűnt félúton a SOTE-ra a vérem, másodjára meg kiderült, hogy elfelejtettek bizonyos dolgokra vizsgálni, ami még szükség volt a biztos negatív eredményhez. Az orvosaim azzal próbáltak nyugtatni, hogy nem látnak nagy esélyt semmilyen fehérvérsejt rendellenességre, mivel egyéb tünetem nem volt. Ennek ellenére mentálisan nagyon megviselt ez az időszak, hiszen a bizonytalanságnál nincsen rosszabb. Július 20-án bizonyosodott be, hogy a leukémia egyetlen típusával sem rendelkezem. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hiszen ez a pár hónap nem volt egyszerű, úgy éreztem elvesztettem a talajt a lábam alól. Olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna az életem. Újra elkezdtem nyüzsögni, tervezni, megnyugvás és béke áradt szét bennem. Sajnos, csak pár napig tarthatott…

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, azt az estét, azt a pillanatot. Olyan elevenen él ma is bennem, mintha egy perccel ezelőtt történt volna meg. Július 25-én szerda este, tusolás közben fedeztem fel azt a valamit a jobb mellemben 14 óra magaslatában. Az első gondolatom pont ez volt: Mi ez itt, minek van itt és mikor lett itt? Jesszus…nem hiszem el..annyira nem akartam elhinni, hogy kiabáltam a férjemnek, jöjjön be. Jól érzem? Vagy hülye vagyok? Vagy beképzelem? Egy tized másodperc alatt milliónyi gondolat szaladt át a fejemen. Férjem megtapogatta, nem volt vidám az arca. Tényleg ott volt és nem kicsi volt. Közvetlenül a bőrfelszín alatt, egy szép dióméretű. Az az izé kemény volt, nem mozdult, belekapaszkodott a húsomba, része volt a testemnek. Akkor ott, a szívem mélyén tudtam, baj van. Épp hogy elmúltam 42 éves…

Attól a naptól úgy éltem az életem, mintha víz alá merültem volna, és a külső zajok, zörejek csak tompán jutottak el hozzám. Másnap egyből hívtam a kórházat mammográfia időpont miatt, de csak szeptember végére tudtak volna adni. Tudtam, hogy nem szabad várnom, itt most minden perc, nap, hét számít. Felhívtam a legközelebbi magánlétesítményt, ahol végeztek ilyen vizsgálatot, így is csak augusztus 17-re kaptam időpontot. Szívem szerint azonnal mentem volna, de az egóm megnyugtatott, jó lesz az, hiszen nem lehet nekem semmi bajom. Az asszisztens nagyon kedves volt, elmondta a részleteket, amit tudnom kell a vizsgálatról, illetve ha viszek beutalót szövettanra – ha doktornő indokoltnak tartja azt – akkor azért nem kell fizetnem.

Ólomlábon járt az idő. Nagyon lassan mentek a napok. A vizsgálat napján elkapott a rettegés, bár kifelé ezt próbáltam nem mutatni. Férjem és a barátnőm kísért el. A váróban négy hölgy várakozott rajtam kívül. Figyeltem az arcukat, hátha elárul valamit, de nem sokat árult el egyiké sem. Aztán meghallottam a nevem. Először az asszisztens elvégezte a mammográfiát. Sosem volt előtte mammográfiám. Elsőre kicsit ijesztőnek tűnt, de igazából semmilyen fájdalommal nem járt, csupán kissé kellemetlen maga a vizsgálat. Feszengtem egy pillanatig, hiszen egy satuba rakták a mellem, és egy idegen nő tapogatott közben. Ez a vizsgálat kb. 10 perc alatt lezajlott, majd kiküldtek, hogy amint a doktornő átnézte a felvételeket, szólítani fognak. A doktornő barátságos, szelíd hangú nő volt. Mielőtt következett volna az ultrahang, leültetett. Éreztem, nem jó fog következni. Ennyit mondott: Ne ijedjek meg. A mammográfia lelet szerint a mellemben található elváltozás egy a szakirodalomnak klasszikusan megfelelő emlőtumor. Megvizsgáljuk ultrahanggal is.

DE meg voltam ijedve, még pedig nagyon, mondhatni tele lett a gatyám, sokkolódtam. A doktornő levette a vékonytűs szövettant is. Még mindig volt egy reménysugár, hogy a lelet nem fog rákra utaló sejteket tartalmazni. Ettől függetlenül, folytak a könnyeim, amikor kimentem a rendelésről. Férjem csak ennyit mondott: Kicsim nagyon szeretlek, bármi is lesz, nem érdekel az sem, ha leveszik a cicid. Csak te maradj meg nekem!

A szövettan eredmény 2018. augusztus 23-án lett meg. Eredmény: lehangoló. Pont a 4. házassági évfordulónk napján. Minden évben el szoktunk menni vacsorázni, hogy megünnepeljük. Aznap nem mentünk. Otthon ültünk csendesen, egymás társaságában, latolgatva a közeli jövőnk, s remélve, hogy a távoli jövőnk is közösen fogjuk tölteni.

Hát így kezdődött..

error: Védett tartalom !!